“Azt hiszem, amikor legelőször – évekkel ezelőtt – láttalak,
és még nem is beszéltünk, már akkor tudtam. Hogy veled működne, hogy te vagy az.
Talán egy hozzád hasonló emberre vártam. Talán.
Majd az idő és a távolság eldönti.”
“Ilyenkor hozzád akarok bújni, és azt akarom,
úgy ölelj, mint amikor melletted voltam.
Ezen semmi nem tud segíteni, csak az,
ha velem vagy, bárhol is legyen az.
Mert csak ott érzem otthon magam.”
“Inkább legyen minden újra monoton.
Semmilyen. Csak ne fájjon.
A boldogság mindig fáj.
Utólag.”